Színházba jár a nagyérdemű...

Európa sok országában, így Magyarországon is a 19. században jöttek létre az állandó színházak. Működésük szinte már „üzemszerűvé” is vált, hiszen naponta rendszeresen tartottak előadást. Emiatt is nélkülözhetetlenné váltak a kőszínházi épületek. Magyarországon 1865–1899 között 14 kőszínház épült – csupán az 1890 utáni évtizedben Nyíregyházán, Pécsett, Kecskeméten, Kassán egy-egy, Budapesten pedig négy: a Vígszínház, a Magyar Színház, az óbudai Kisfaludy Színház és a Somossy Orfeum. A 20. század első két évtizedében – az I. világháború alatti időszakot is beleértve – további 11 nagyobb színház létesült, eredetileg nem színháznak tervezett épületek átalakításával is. A legtöbb ekkor épült színház – átépítve, felújítva – még ma is üzemel.
Az épületekben állandó és ún. vándortársulatok játszottak. A budapesti színházak magánkézben voltak, viszonylag állandó társulatokkal. Az 1870-es években vidéken 45 vándortársulat működött. 1879-től 1949-ig, a színházak államosításáig a „színikerületi rendszer” volt érvényben. Az Országos Színészegyesület az országot színikerületekre osztotta fel, amelyek területén egy-egy társulat előadásokat tarthatott. A társulatokat általában igazgatóikról nevezték el. Színész, illetve igazgató az lehetett, akinek az Országos Színészegyesület kiadta a működési igazolványt.
A 20. század elejétől a kávéházakban, orfeumokban, a szállodák nagytermeiben sok kabaré működött; ezek különböző időtartamig álltak fenn, s vezetőik gyakran cserélődtek. 1894-ben a budapesti Nagymező utcában (a mai Fővárosi Operettszínház helyén) nyílt meg a német nyelven játszó Somossy Orfeum, amely később Fővárosi Orfeum néven működött. 1901-ben ez utóbbiban indította útjára Zoltán Jenő az első magyar nyelvű kabarét.
A világ bármely részén alapvetően a nézők határozzák meg, hogy a színházak milyen darabokat játszanak. Az ún. nagyközönség mindenütt szórakozni jár a színházba. Az irodalmilag is értékes művek bemutatóinak és előadásainak arányszáma mindig attól függ, mekkora közönség érdeklődik az ilyen drámák iránt. A színházkultúra szemszögéből e tekintetben az előadások száma a döntő fontosságú, s nem a bemutatóké.